Árva angyalCLAIRE FLEUR EMORYSzületési dátum & hely: Párizs/1996.03.12
Hosszú vörös hajam van, ami az angyaloknál felettébb szokatlan, ugyanis a legtöbbünknek, barna, fekete vagy leggyakrabban szőke haja van. A bőröm szép fehér, mondhatni hófehér, a szeme pedik kék. Az alkatom elég nőies és vékony. A karom izmos, mivel elég sokat íjjászkodom mennyen belül, és mennyen kívül is.
A magasságom éppen hogy eléri a 169 cm-ert, de így is elég magas vagyok egy-két ismerősömhöz képest. Ruházkodás tekintetében szeretem az egyszerű, mégis szép dolgokat, és IMÁDOK sálat hordani, még egy sál gyűjteményem is van, amiben 178 sál található, és nincs benne két egyforma. Sminkelni sminkelem magam, de csak lazán, mert nem érzem szükségét. Sajnos kicsit kitűnök az emberek közül a szépségemmel, és a kiváló alkatommal, de koránt sem vagyok annyira kecses és kitűnő jelenség, mint egy halálangyal.
Valamint a szárnyaim hófehérek, pont olyanok, mint amilyennek az emberek elképzelik.
Egy kedves segítőkész lánynak tartom magam. Szeretek segíteni az embereknek (és egyéb lényeknek), és szeretem meghallgatni a problémáikat, amiken, ha tudok, segítek is. Eléggé magamba zárkózó személyiség vagyok, és az utóbbi években nem mosolygom sokat, pedig régen ez volt a véd jegyem. Szeretem a csendet, és az egyedül létet.
Nem vagyok az a pletykás típus, valamit elítélem azt aki pletykálkodik, és mások szerencsétlenségén csámcsog.
Nem félek semmitől, és senkitől. Elég sok mindent át éltem ahhoz, hogy ne féljek. Nem szeretek közel kerülni senkihez, mert attól félek, hogy el fogom veszíteni, mint ahogy a legtöbbjüket már elvesztettem.
ET
Clare 1996-ban születtem Párizsban egy átlagos őrangyal-halálangyal családba. Szüleim nagyon szerettek elvégre én voltam az egyetlen lányuk. Tudtam, hogy őrangyal családba születtem, mégsem vonzott különösebben az őrzősdi és a vezetősdi se nagyon, de a szüleim nem erőltettek, mondván; „Egyszer úgy is rájön, hogy mi szeretne lenni”.
Persze ennek ellenére remek kiképzést kaptam. 10 különböző nyelven beszélek anyanyelvi szinten, és remekül lövök célba (íjjal, de ha nagyom muszáj, akkor késsel is). Megtanultam kiválóan repülni(erről a halálangyal anyám tett) Így elmondhatjuk, hogy életem első hat éve maga volt a boldogság, és ha fogalmazhatok így, akkor a mennyország.
Mi is zavart volna?
Volt két bátyám, akik imádták, és voltak szüleim, akik hagytak kibontakozni. Viszont ez nem sokkal a hetedik születésnapom előtt megváltozott. Őrangyalok lévén az egész csalás éppen a védenceire vigyázott, vagyis vigyáznia kellett volna (illetve anyám otthon volt), amikor a szokásos úton mentem haza, át a sikátoron. Nem féltem, elvégre angyalnak születettem, semmi sem árthatott nekem, elvileg. De tévedtem, ugyanis megtámadtak, egy aranykaróval. Az első sokkból magamhoz térve futásnak eredtem, de nem bíztam a sikerben. Mégis, valami csodával határos módon, a sikerült megmenekülnöm az ismeretlen támadótól. Ám amikor haza értem, már elkéstem, ugyanis egy rakat angyalt találtam otthon, és az egész családomat vérbe fagyva találtam. Mikor sikerült felfognom, hogy mit látok magam előtt, nem sok választott el attól, hogy elájuljak, de nem tettem. Csak álltam az ajtóban és figyeltem a többi angyalt, akik eleinte észre sem vettek, eleinte, én pedig nem akartam, hogy észrevegyenek. Igazából tényleg nem vettek volna észre, ha meg nem jelenik az én Halálangyal nagybátyám, akit ide hívtak a családi tragédia miatt. Őszintén majdnem pofon vágtam, amikor a vállamra tette a kezét. De szerencsére, ő még időben elkapta azt.
- Jól vagy? - kérdezte együtt érző hangon.
- Azt… azt hiszem - bólintottam remegő hanggal, majd felemeltem a kezem, és leesett az állam. A fehér iskola egyenruhám ujja véres volt. Az én vérem volt rajta. Ekkor esett le, hogy én is megsérültem. A felismerés akkora hatást tett rám, hogy minden elsötétült.
Amikor felébredtem egy fehér szobában voltam, kötözött karral. Körül se kellett nézem, hogy tudjam hová kerültem. Minden kétséget kizáróan a mennyben voltam. A falak vakítóan fehérek voltak, kintről nem szűrődött be zaj és a nagybátyám felesége (szintén halálangyal) egy gőzölgő csészével szambázott be az ajtón, miközben sárga szárnyait lebegtette.
Amikor kinéztem az ablakon ismerős látvány tárult elém. A Menny.
Ezt követően megtudtam, hogy egy hétig voltam eszméletlen. Ezalatt a kezemet lekezelték, és már majdnem rendbe is jött, de a heget az idők végezetéig viselni fogom. Nem mondtam erre semmit, mert nem volt mit. Az elkövethező napok szótlanul teltek. Ők ugyan beszéltek velem, de én nem szóltam hozzájuk. Inkább sétálgattam a szobámban, és ki-berepültem az ablakon. Ha a földön csináltam volna ezt, furcsának néztek volna, mert repülők, de itt teljesen megszokott volt.
Körülbelül hét nap telhetett el a felébredésem óta, amikor is a bácsikám elém állt, és közölte, hogy választanom kell, milyen angyal szeretnék lenni. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar. Jó döntést akartam hozni, de nem igen ment. Nem tudtam, hogy mit kéne választanom. Úgy mentem az illetékesek elé, hogy nem tudtam, mit fogok mondani, milyen oktatást szeretnék. Ahogy ott álltam a hosszú fehér ünnepi ruhámban összeszorult a gyomrom, de tudtam; választanom kell, és végül kinyögtem az első dolgot, ami az szembejutott: „Őrangyal”. (Ez nem bevett szokás, de mivel vegyes családban nőttem fel, és mind a kettőre hajlottam megkaptam a választás lehetőségét) Nem tudom, hogy jól döntöttem-e, de ezt választottam, és meg is nyugodtam.
Így amint elkezdődtek az órák a többi leendő őrangyallal elkezdtem járni rájuk, de mint kiderül a szüleim jobban felkészítettek, mint gondolták, így potom ötévnyi tanulás után beosztottak egy őrangyal mellé segédnek. Egy lányra kellett vigyáznunk. Igazából két év alatt kitanultam a szakma minden mesterségét. Aztán a legnagyobb meglepetésemre az angyal, aki mellé beosztottak meghalt. Erre nem számítottam, bárt tudtam, hogy több ezer éves. Illetve a halál nem a legjobb szó arra, ami történt. Mondjuk úgy, hogy újjá született egy fiatalabb testben. Ekkor tizenhárom évesen én lettem a lány angyala.
Igyekeztem jól végezni a feladatomat, és vigyázni rá, de kudarcot vallottam, ugyanis egyik este, nem tudtam megállítani, hogy bajba sodorja magát. Pedig Ő látja lelkem én mindent megpróbáltam. Láthatatlanul, és láthatóan is, de elbuktam. A lány meghalt kábítószer túladagolásban. Nem volt drogos, egyszer próbálta ki, de túllőtt a célon.
Ezután mély depresszióba süllyedtem; magamat hibáztattam a haláláért, pedig több olyan őrangyal is beszélt velem, aki hasonló képen járt, mint én. Nem volt hatása. A második évi depressziómat megunva a nagybátyám beíratott a Celestial-ba ahová ő, és apám jártak. Őszintén nem tudom, hogy mit várjak a helytől, de megígértem neki, hogy igyekszem majd feloldódni, és barátokat szerezni.
SZJ példa
Egy unalmas napnak nézek elébe. Nem tervezek semmi különöset, sőt ha rajtam múlik, akkor fel sem kelek az ágyból, de még sem fetrenghetek ott egész nap. Talán jót tenne, ha egy kicsit kimozdulnék tekintve, hogy ha az órákat leszámítjuk, akkor lassan egy hete el sem hagytam a szobámat. Örülök, hogy Azzyval sikerült kibékülnöm, de az utóbbi időben valahogy nem akarok vele találkozni. Ez nem azért van, mert nem szeretném látni, csak félek, nehogy a rossz és nyomott kedvem átvándoroljon őrá is. Mostanában egészen feldobottnak néz ki, nem akarom elrontani az igyekezeteit.
Éppen az ágyamon fekszem az egyik kedvenc könyvem társaságában, igazából már annyira rongyos szegény, hogy szinte felismerhetetlen formában van. Ha valaki ránézne, meg sem mondaná, hogy ez a tárgy annak idején egy könyv volt. Unottan teszem a kezemben lévő dolgot a térdemre, pont a legigazságtalanabb résznél tartok, de most valahogy nincs kedvem elolvasni, ahogy a főszereplőt durván félre vezetik a szerelmével kapcsolatban. Persze tudom, hogy a trilógia harmadik részében újra összejönnek és minden szép lesz, de akkor is utálom ezt a részt. Ahogy lenézek a földre, észreveszem, hogy az ágy alól kilóg a hegedűm tokja.
~ Érdekes, most, hogy jobban belegondolok mióta idejöttem nem gyakoroltam semmit. Ha ezt a tanárom megtudná, elevenen falna fel.~ gondolom, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felveszem a fekete tokot, és a térdemre fektetem.
Rányomok a zárra, majd az kipattan, én meg felnyitom a tetőt, és szemem elé kerül a hónapok óta nem látott hangszerem. Csodálkozva nézek végig a barna csodán, úgy mintha soha nem láttam volna, pedig hányszor, de hányszor játszottam rajta és hányszor, de hányszor kívántam pokolba az egészet, főleg a vizsgák előtt.
Ahogy kiveszem a hegedűt, különböző papírok esnek a földre, amikor pedig lehajolok értük, majdnem felsikoltok meglepetésemben. Ezek kották. De nem akármilyen kották, ezek azok a kották, amiket Miss. Spencertől kaptam, hogy itt is tudjak gyakorolni. Jeges rémülettel tekintek a kezemben lévő papírdarabokra, nem mintha azok tehetnének a dologról, de akkor is, ha nem lennének vagy pusztán otthon hagytam volna őket, nem állna előttem, az a feladat, hogy pár nappal a vizsgák kezdete előtt neki álljak hegedűkottákat tanulgatni, pedig ahogy elnézem pontosan ez a programom a közel jövőre nézve.
~ Na, melyiket is válasszam a három borzalom közül?~ tanakodom, miközben a darabokat nézem át, majd hirtelen az egyik láttán tátva marad a szám. ~ Hiszen ezt tanultam, és odaadta, mint vizsga darabot? ~nézek még mindig hitetlenkedve a lapra ~ Ennek csak két oka lehet, vagy kedves volt és figyelembe vette, hogy új iskolába megyek, ami megjegyzem bentlakásos iskola, vagy egyszerűen elfelejtette, hogy ezt már átvettük. Szerintem az utóbbi. ~ zárom le magamban a témát ennyivel, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében hátra dobom a másik két kottát, a kezemben lévőt pedig pár darab cellux csík segítségével felragasztom a tükörre, majd hegedűvel a kezemben elé állok és elkezdek játszani.
A darab csak úgy visz magával, valahogy olyan ismerősen és bizsergetően jó érzés újra hegűt fogni a kezemben és játszani rajta. Az önfeledt játékomat egy kopogás hangja zavarja meg, ez a hang annyira megijeszt, hogy a játékom minden féle kimenő nélkül ér véget, pont úgy, mintha elvágták volna. Nem mondok, semmit csak csendben hallgatok.
~ Lehet, hogy csak képzelődtem? ~ nyugtatom magam, majd amikor megint meghallom a hangot, minden reményem tovaszáll. ~ Tehát tényleg kopogtak. Kilehet az, és mit akarhat, de ami a legfontosabb, vajon meghallotta a játékomat? ~ kérdezem magamtól, miközben egy kicsit rendbe hozom az öltözékemet, majd a hegedűt lerakom az ágyra és az ajtóhoz szaladok.
- Ki az? - szólok ki határozottan a kint állótól.
play by;; Bonnie Wright
