1-es szoba

Tökéletesen el voltam így egy magamban. Én és a puding. Közben pedig kezdtem megérteni ezt az idióta szerelmes dumát. Annyira a mániákusa lettem ennek a kajának, a többi lány meg a fiúknak. Csak nem értem miért. A puding az ezerszer jobb. Finom, és krémes. Nem mintha azt várnám, hogy egy hús-vér ember krémes legyen... De a lényeg az, hogy nos nem tudom. Csak lenyalogattam az ujjamról ezt a finomságot, mikor benyitott a szobába valaki. Alig, de azért valamennyire hátra fordultam, hogy legalább a szemem sarkából láthassam a szobatársamat.
- Cső! - köszöntem neki foghegyről. Bár fogalmam sincs mi is lett azzal, hogy megpróbálok normálisan beszélni. Ráadásul az előbb még az volt a bajom, hogy nem igen beszéltem élőkkel, most meg mit csinálok? Mondjuk nem olyan rosszat, csak magamat adom.
Tényleg nem tűnt olyannak, aki beköpi a másikat, de a látszat néha csal. Ez pontosan olyan, mint mikor engem másnak néznek, mint aki vagyok. A kérdésén meg majdnem felnevettem. Ha ezt bűnözésnek lehet nevezni, akkor a többit amit csinálok, azt minek? Főbenjáró bűnnek? Főleg, hogy nem is csináltam semmit. Bár amint végig nézett rajtam, megértettem miről beszél. De a stílusa... hogy is mondjam irritált. Ahhoz képest, amit hallottam róla, nem számítottam ennyire... unalmasra? Már pedig ő igazán unalmasnak tűnt. Vagy csak eljátssza? Fogalmam sincs, de nagyon zavart. Az ellenségben az a jó, hogy nem unatkozol, a barátban pedig gondolom ugyanez. Na de az ismeretlennél? Annál mi van?
- Ha a táplálkozást annak lehet nevezni, akkor igen. - jegyeztem meg ironikusan. Hisz nem is nagyon szoktam enni, de az ilyenekkel nem spórolok. Most az egyszer áldom a szüleimet, hogy voltak olyan kedvesek és csomagoltak nekem. Nem is tudom mit kezdtem volna nélküle.
Ennél most már muszáj volt megtennem. Egyszerűen nem tudtam visszatartani a nevetésemet, mely rögtön kitört, amint Rodolfo megkérdezte, hogy nem zavart-e meg valamit, és körül nézett.
- Már fürödni is csak akkor lehet, ha lefekszek valakivel? - húztam fel a szemöldökömet. - Ha zuhanyozni akarok előbb keressek valakit, és játsszak k***át előtte? Ja, nem... r****ot. A k*****nak fizetnek. - beszéltem most már tényleg gúnyosan. De most komolyan, hogy kérdezhet valaki ilyen hülyeséget? Már nem mintha az én válaszom normális lett volna, de ez van. Ő a saját hülyeségét, én a saját hülyeségemet lököm. De bemosok neki, ha kiderül, hogy tényleg spicli. - Amúgy igen, megzavartál az öltözködésemben, de mindegy.
Ezt már normálisabban mondtam, és meg is találtam az egyik egyberuhámat, a zöldet (képen a baloldali). Ezért felemeltem a ruhát, a törölköző fogását pedig abbahagytam, s miközben leesett rólam, a zöld ruhámat magamra kaptam. Ránéztem a srácra, majd magamban felsóhajtottam. Azt legalább eltalálták, hogy jól néz ki. Egy dolog viszont zavart, még pedig az, hogy olyan voltam, mint egy felfuvalkodott nem tudom micsoda. Egyszóval irtóztam magamtól.
- Bocs. Britney Amber Gilmort vagyok. A te nevedet tudom, nem kell elmondanod. Pletykás liba szinte minden csaj, és borzasztó idegesítő. - Ezzel leültem az ágyamra. - A másik amit mondani akarok, hogy bár a féltesód azt mondta, hogy neem, nem azért kerültem ide, hogy megfigyeltessenek, hanem mert én egy pedáns diákot kikészítenék meg blablabla. És még ne szólj közbe! Tudom, hogy unalmas a dumám, én is mindjárt elalszok. A lényeg az, hogy én törtem ki ma a sulinak az ablakát, nyugodtan beköphetsz most, mielőtt később teszed és kifilézlek, oké? - kérdeztem rá lényegretörően. Ennyit még életemben nem dumáltam, de jobb most fényt deríteni mindenre, mint később. Szóval hajrá!
A táskából kikotorásztam egy cipőféleséget, ami inkább hasonlít egy szandálra, majd a lábamra húztam. Közben azon törtem a fejemet, hogy vajon ember a srác, vagy sem.
Ezért felálltam, és oda sétáltam hozzá. A bőre sápadt, amiből csak egy következtetést lehet levonni. Vámpír. De hogy biztosra menjek, hozzáértem a nyakához, ahol nem fedte semmi, és ha esetleg el akar húzódni vagy bármi, a másik kezemmel nem hagyom. Közben pedig összeszűkített szemekkel nézek rá. Ha kell, erővel ott tartom, de rá kell erre jönnöm. Nem akarok valamiről nem tudni. Mondjuk, hogy ki akarja szívni a vérem, én meg "véletlenül" kitöröm a nyakát. A szegény pára!
Jó pár másodperc múlva megéreztem a hideget, és most már tudtam. Tudtam, hogy vámpír, és sejtelmesen, de úgy mint aki győzött elmosolyodtam. S feltéve, ha nem csinált semmi olyat, amivel megakadályozhatott volna. Elengedtem, és megfordultam, hogy elmehessek, de a kilincsnél elgondolkozva megálltam. Olyan jó lenne kimondani... Ilyen egyszerűen: tudom mi vagy. És milyen vicces lenne.
Ajkaimra gonosz mosoly költözött, mint aki épp valami rosszra készül.

Elmosolyodtam. Mostanában folyton azt teszem. De hát, hogy lehet ezen nem mosolyogni? Ekkora hülyeséget is rég hallottam. Bűnözésnek nevezni a puding evést, csak a hülyék teszik. Úgy értem, ha a többi lány így gondol erre. Nekem meg egyébként sincs szükségem az ilyeneket lemérni, meg ilyesmik. Nem mintha érdekelne. Komolyan, még ha egy 100 tonnás emberke lennék, az sem zavarna. Csakhogy ennek a bekövetkezte valósággal lehetetlen.
- Akkor elég keveset tudhatsz a nőkről. - Vagy én tudok keveset másokról? Meglehet. Mindenesetre, ha találkoznék egy olyannal, aki tényleg "bűnözésnek" nevezi az evést, jól megtömném mindenféle édességgel. Már ha érdekelne annyira, hogy foglalkozzak vele.
Én vagyok a perverz? Én?? Jó, az igaz, hogy néha ilyeneről gondolkodok, mármint amikor visszaszólok a másiknak. De nem tehetek erről. Talán ezzel kompenzálom, hogy a jó világon nem tudok semmit ilyenekről. Az lenne a normális, ha 18 évesen az embernek lett volna legalább egy pasija, vagy csak csókolózott volna. Ám én sosem mondtam, hogy normális vagyok. Sőt, igazán beteg természetem van. Olyan, ami megköveteli, hogy valami ortáli hülyeséget úgy mondjak, mintha értelmes lenne, és nem zavar, ha egy idiótának néznek.
- Szerinted szórakozásból van rajtam törölköző? - kérdeztem gúnyosan. És ez még értelmes mondat is volt. Mármint csak nem gondolta, hogy én viccből törölközőben szoktam mászkálni egy szobában? Vagy, hogy csak arra a pillanatra vártam, hogy valaki így nyisson rám?
Úgy néztem a srácra, mintha nem hinném el azt amit mond. Keressek valakit, és billegjek előtte? Kösz nem. Inkább keresek valakit és t*kön rúgom, de mi lenne ha inkább őt? Úgy sem rúgtam még meg senkit, szóval mért ne? Egyszer mindent ki kell próbálni, ha ilyesmikről van szó.
- Milyen jó ötlet. Már csak egy fiút kell keresnem, mert eddig egyel sem találkoztam. - Hangomból természetesen csöpögött az irónia, s még ő is észrevehette, hogy nagyon nem gondolom komolyan. Az utolsóval meg csak őt neveztem lánynak. Pedig nagyon nem az. De egyszerűen idegesít. Idegesít, hogy az igazgatónak a testvére, idegesít maga a lénye, és mindenél jobban idegesít, hogy vele kerültem egy szobába. Egy pedáns, kis jógyerek is jobb lett volna. Nem kellett volna róla tudomást vennem, és minden tök jó. Nem mintha olyan sokat járkálnék a szobámban. Majd elfelejtettem! Az sem tetszik, hogy ilyen nem törődömnek, és beképzeltnek tűnik, ami mögött lehet, hogy egy hivatásos spicli lappang. Bár sokan mondták már nekem, hogy előítéletes vagyok, de csodálkoznak rajta? A naivság, vidámság ideje már rég lejárt. Olyan legutóbb talán 7 évesen lehettem, vagy fiatalabb koromban.
- Nem tudnám bemutatni őket, mert nem ismerem azokat az embereket. - húztam fel a szemöldökömet. Na ne hogy már összehasonlítsanak azokkal a kis... nem tudom micsodákkal. Még megnevezni sem lehet őket. - Csak jó a fülem.
Ezzel tovább folytattam a beszédet, de úgy tűnik a Ne szólj még közbe dumám nem túl sokat ért. Bár nem értettem, hogy tudna ő bármilyen ilyen diákot kikészíteni. Azok olyanok lehetnek inkább, akik pincsikutya módjára csüngenének minden szaván, vagy sírva fakadnának, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy nem tűnt nagyon rossz gyereknek.
Rodolfo felnevetett. A kérdése pedig meglepett. Jobban tanulmányoztam az arcvonásait, a mozdulatait, hátha felfedezek valami hazugságra utaló jelet, révén, hogy én már szinte profi szinten tudok kamuzni. Furcsa módon, mégis olyan volt, mint aki igazat mond. A bizalom viszont érdem, amit ő, és senki más nem fog megkapni tőlem, egyedül a szüleim. Ők is csak azért, mert a vér összeköt, és ők neveltek fel engem. Meg hát a szüleim, és nélkülük nem is élnék. A végén kiderül, hogy belül egy igazi jó gyerek vagyok...
- A te rokonod. Ki tudja mennyi mindent megteszel neki. - feleltem. A gyanúm viszont nem tűnt el, inkább a kíváncsiságom éledt fel.
Oda mentem Rodolfo-hoz, és hozzá értem a nyakához. A srác tekintetéből azt vettem ki, hogy egy gyogyósnak néz, és nem érti ezt minek csinálom. Mikor elengedtem, és az ajtóhoz sétáltam, rá is kérdezett. Ismét elmosolyodtam ezen. Egyre több mindennek hisznek. Új lány, bolond csaj, valaki akinek az őrültek házában kéne lennie, jókislány, az első számú gyanúsított. Imádom ezt. Szeretem, ha nem néznek éppelméjűnek, mert akkor messziről elkerülnek.
- Sosem mondtam, hogy jól vagyok. - feleltem továbbra is mosolyogva, amit ő nem láthatott, hisz háttal álltam már neki.
Ő viszont ismét meg tudott lepni. Hirtelen felpattant az ágyról, és értetlenül ránéztem. Na most ki a hülye?
- Az előbb neveztél őrültnek, most meg velem akarsz menni? - kérdeztem rá. Szellemek kísérgetése úgy tűnik véglegesen is lefújva. Mindegy. Egy napot kibírnak nélkülem, és a Mennyország nélkül. - Te teljesen bolond vagy. - De tényleg az. Normális ember - vagy vámpír - ilyenkor már rég elment volna, vagy rimánykodott volna az égnek, hogy "az istenért is, mért pont ő? Mért pont őt kaptam szobatársamnak? Mit vétettem én a világ ellen?" De nem. Ő inkább játssza a kísérőt. Csak ne akarjon rám ragadni, mint pincsikutya a gazdájára. Még véletlenül megkedvelem.
Gyorsan a másik táskámért suhantam, amiben azok a cuccaim voltak, amiket az iskola ellen hoztam be, végül visszamentem az ajtóhoz. Marhára nem érdekelt, hogy ezzel szépen lelepleztem magamat, hogy nem vagyok sima ember. Azonbelül meg úgy sem tudja kitalálni, és nem is fogom elmondani. Talán, ha olyan kedvem lesz. De minek lenne olyan kedvem, hogy beszélgetni akarok vele? Ez egyszerűen abnormális.
- Honnan veszed, hogy nem éppen a te tökéletes ötletedet fogadom meg? - húztam fel a szemöldökömet, majd a táskára mutattam. - Ebben éppen óvszer van, meg persze ilyen kis tabletták is nekem. - vigyorodtam el, és kinyitottam az ajtót, majd Rodolfo-ra néztem, akit csak azért sem fogok soha becézni, mert olyat csak a barátok tesznek, mi meg nem vagyunk azok. Na jó, az ellenségek is tesznek ilyet, de ő nekem nem az ellenségem. Igazából azt sem tudom, hogy micsoda. Talán egy ismerősnek lehetne nevezni. Az viszont érdekelt, hogy akkor most mi lesz. Nem készültem semmi nagy dologra, sőt, sokkal későbbre terveztem bármit is, az ablakkitörés is elég volt. Ám nem akarom, hogy a többi angyalon kívül bárki más is megtudja mi vagyok. Főleg ő nem. Mert ahogy mondani szokták: éljünk titokzatosan! Vagy ilyet nem is mondanak?

Ne már! Remélem, hogy ezzel csak próbálta a saját igazát erősíteni, és nem valami rohadt, nyamvadt jót mondani rólam. Bár az igaz, hogy én a világ egy igen elfuserált, és cseppet sem kedves lénye vagyok, de az most lényegtelen. Bár az így még rosszabb. Ha véletlenül mondta, bármiféle hátsó szándék nélkül. Úgyhogy gondolat menetemet abba is hagyom és inkább elmélkedek valami máson. Mondjuk a fagyin? Az se rossz végülis.
- Nem kell rögtön a saját védelmedre kelni. El kell fogadni, hogy keveset tudsz, és kész. - mosolyogtam, ezzel is legyőzve ezt a szópárbajt. Ugyanis felesleges lett volna azt mondani, hogy mások is ugyanolyanok, mint én, mert nem lenne igaz. Tényleg vannak olyan bolondok, akik fogyókúráznak, csak mert nem elégedettek a testsúlyukkal.
Azt viszont furcsáltam, hogy ezt mind elmondja nekem. Ajkaimat erővel szorítottam egymásnak, nehogy elvigyorodjak, de végül mégis megtörtént.
- Hát mivel szobatársak vagyunk, nagyon is rám tartozik. Nehogy véletlenül neked dobjak egy táskát. - mondtam. Bár eléggé élvezném azt a táska dobálást. A gond csak az, hogyha törölközőben van, és neki dobok valamit, az leesik róla. Arra meg ki tudja mit reagálok. Soha az életben nem láttam még pucér férfit. És isten ments, hogy a táskámat tartsa az izéjéhez! Oké, annak az izének neve is van, tudom, viszont nem fogom kimondani. Úgy is tudja mindenki, minek ejtsem ki akár gondolatban is?
Ajkaimon ismét egy mosoly jelent meg. Ilyenkor, hogy tudok hidegvérű lenni? Talán azért, mert nem áll szándékomban senkivel sem lefeküdni, így a szavai sem estek rosszul. Nem vagyok egy "beképzelt liba" tipús, aki rögtön elkezd hisztériázni, vagy kiabálni, meg egyéb más módon kiakadni ezen. A szemeimből sem buggyannak ki könnycseppek. A lelkem sem tört össze. Viszont nagyon mulatságos ez. Természetesellenesen bírom, ha sértegetnek, vagy sértegetni próbálnak.
- Hát ja. Gyengeidegzetűeknek, lélekben még kiskorúaknak nem ajánlott. De nyugodj meg. Tiszteletben tartom a rendellenességedet. - mosolyogtam rá, de legszívesebben elröhögtem volna magamat. Olyan tekintettel néztem rá, mintha valamije visszafejlődött volna, ezért nem tudna senkivel lefeküdni. Szóval értitek. Neki nem tud khm... felállni.
- Nem tök mindegy? - húztam fel a szemöldökömet. - A lényeg, hogy nem is fogom soha bemutatni őket. Mert lesz*rom mi van velük.
Tudom, hogy szebben kéne beszélnem. "Úrihölgyhöz" méltóan, csak van hogy az nem megy. Van, hogy az sosem megy.
- És? - kérdeztem a jó fülére értve. - Most ugye ezzel nem valami nyamvadt "ne merj kibeszélni, vagy halkan csúnyákat mondani rám, mert megbánod" fenyegetést akartál produkálni? Mert nyugodj meg, a képedbe mondok minden rosszat, amit gondolok rólad. - beszéltem neki. Az idézőjeles részt pedig nagyon gúnyosan ejtettem ki, jelezve, hogy marhára nem félek tőle. És amúgy sem voltam vele valami kedves, szóval nem fog meglepődni, ha rosszat mondok róla bárkinek is.
- Remélem igazat mondasz. - néztem rá komolyan. Semmi kedvem nem volt hazugságokra. Nem akarok hinni neki, aztán pofára esni, mikor lebuktat valamikor. - Bár nem értem. Hol marad a testvéri szeretet? - kérdeztem, végül hozzátettem valamit. - Igaz, semmi közöm hozzá. - Viszont érdekelt, hogy a szavai alapján mért nem szereti a testvérét. Alesha Bell végülis nem olyan rossz, azonkívül, hogy ő az igazgatója ennek az iskolának nevezett börtönnek. Egész jófejnek tűnt eddig. Persze az elején eljátszottam a jókislányt, szóval lehet ez zavarta össze. Most már kitudja.
- Hát sajnálom, ha most nagyon elkeserítettelek. - jelentettem ki gúnyosan. Tényleg nem bántott, hogy őrültnek nézett, csak muszáj volt vele gúnyolódnom. Hogy mért? Arra még nem jöttem rá. Ugyanis így is biztos eléggé gyűlöl már ahhoz, hogy ne akarjon barátkozni velem. A kérdés az: akkor minek növelem ezt a gyűlöletet?
Vagy lehet mégsem gyűlöl? Ugyanis épp az előbb állt fel, hogy velem tartson.
- Jaj ne... - néztem rá elkeseredetten. - sértegess azzal, hogy bármit is aranyosan mondtam! - Oké, most meg olyan voltam, mint egy riadt nyuszi. Legalábbis úgy éreztem magamat. Miért csinálja ezt egyáltalán? Mért jó neki, ha ilyeneket mond? Hisz hahó, egy őrültnek néz! Komolyan mondom, mit mondjak még neki, hogy leszálljon rólam? Lánynak neveztem, bolondnak is, a nyakát fogdostam, ennyi nem elég neki?
- Nem biztos? - néztem rá hitetlenül. - Szerinted minden embernek pár másodperc után hideg lesz a bőre? - kérdeztem, és ekkor gonoszul elmosolyodtam. - És minden embernek a nővére azt mondja, hogy a testvére nem ember? Pontosabban nem az a faja? - Ezzel arra céloztam, hogy beszélgettem egy kicsit az igazgatónővel, és igen, ő is szóba került. Bár az egész beszélgetés róla szólt, szóval nem csoda.
Néztem, ahogy elővesz egy óvszert a zsebéből, és nem mondom meglepődtem. Még ha kívülről ez nem is látszott, de tényleg, őszintén meglepődtem. Hiába mondtak róla midenfélét, de azért ez... Ráadásul csakúgy előhúzta.
Vadítóan elmosolyodtam. Színészkedés megkezdődött!
- És, ha már olyan gyakorlott vagyok, hogy ez nem tölt el akkora izgalommal? - kérdeztem és megnyaltam az alsó ajkamat. - És, ahogy mondani szokták: játék az élet!
Totális hazugság. Egyértelmű, hogy az nem csak egy játék, és nem vagyok gyakorlott. Persz ezt ő nem tudhatja.
- De ne firtassuk, tényleg nem azért megyek. - tettem még hozzá, és az ajkaira pillantottam, majd a szemébe néztem. - Ne legyél kedves, nem áll jól. - Ezt muszáj volt mondanom. Nem tudtam kihagyni. És komolyan mondtam, tényleg nem állt neki jól. Mindketten tudjuk, hogy csak azért próbál magára csikarni valamilyen mosoly féleséget, mert "balhéra" készülök. Legalábbis remélem, hogy csak azért.
- Először pedig, inkább mutasd meg, merre van a férfi mosdó. - léptem arrébb az ajtóból hogy ő is kimehessen. Nagy a folyosó, könnyű eltévedni. Ezt a helyet pedig nem ismerem ki annyira. Inkább Rodolfo-ra bízom, hátha ő gyorsabban el tud oda vezetni. Meg nem szeretném, ha hasznavehetetlennek érezné magát. Én és a jó szívem, elegem van belőle. Ez a srác manipulál. Nem is akartam magammal vinni, most meg tőle kérik segítséget, csak hogy ápolgassam a kicsi lelkét. Most komolyan, ez normális? Mert szerintem nem.